.loading..

Megmondom a frankót, hogy most nem kifejezett céllal ’ragadtam billentyűt’ (ahogy azt manapság sok nagyokos, illetve kevésbé nagyokos szokta volt  mondani) hanem mindössze szenvedéseim, nyűglődésem, pepecselésem akartam kiereszteni magamból, mielőtt komplett őrülethullám cikázna végig , végsőkig meggyötört elmémen…

Hónapok óta nem írtam semmi maradandót, vagy bármi olyasfélét, amit érdemes lenne az utókor számára félretenni, de most jólesik szöszmötölni a klaviatúrán, csak úgy, erre is-arra is.

Nem akarok túlzásokba esni, isten ments, hogy az öntömjénezés vádjának leghalványabb árnyéka vetüljön személyemre, mindazonáltal felelősségem legteljesebb tudatában állíthatom, hogy egy magamfajta fel nem fedezett zseni, nem ezt a brutálisan hétköznapi, félelmetesen trágár, s ledegradált sorsot érdemli, melyet mindennapjaimban élek mostanság.

Az agyam úgy tompul, mint egy szorgos nebuló kezében a 9B-s grafitceruza hegye, köszönhetően az elemecsiszolódást túlzottan nem előidéző munkafolyamatnak-már amennyiben annak nevezhetjük amit csinálok- amit az unalomig ismételek mindennapjaimban , hosszú..hosszú hónapok óta.

A sírás fojtogatja torkom, ha csak erre kell gondolnom, márpedig, istenúccse „kell” gondolnom rá, hiszen nem mehetek el mellette szó nélkül, elvégre is ez az ÉLETem ezekben az időkben, bár kár lenne tagadni: TRAGÉDIA ez, s a tragédia legmélyebb bugyraiba taszajtva érzem magam.

Miről is van szó?

Kényszeredve belepottyantottak egy olyan fertelmes munkakörbe, ami már röpke 1 hét alatt sem jelentett kihívást, mézesmázosszirupos fényes jövőt meg pláne nem csillantott meg számomra, így úgymond „bebetonozódtam” egy státuszba, amit már összenergiáim 4%-a is teljességgel, s a legnagyobb pontossággal eltud látni.

De kérdem én, akkor a maradék 96%-kal mégis mi a fészked fenét kezdjek?  Maradjon bennem, s mint egy erőszakos vírus pusztítsa bensőm, rágja, tépázza az idegrendszerem, hogy már a végén teljes egészében identitását vesztett torz antiszociális galacsinná gyúrjon?

Jogom lenne nekem is a normális, kielégítő, legalábbis „elégedettséget” kiváltó életmódhoz és ez a beskatulyázottság, ez a földbedöngöltség igen nehezen elviselhető a folyton újat , s érdemlegeset kereső tipusomnak.

Ez az a fajta rágógumi, amit már nem lehet tovább nyújtani szakadás nélkül, az a fajta vizespohár, amibe már nem lehet több cseppet belesuvvasztani, anélkül ,hogy kifolyna.

Mégis kinek jó az, ha egy kataklizma következik be, ha egy gigantikus agyrobbanás következtében olyan dolgok történnek, amelyeknek következményei a legvéresebb középkort idézik meg, s melynek utózengései a következő generációk szellemi épségére is igen meghatározó bélyeget nyomnák?

Kinek kell ez? Figyel ezekre a „jelekre” egyáltalán valaki?

Ha olyan rettenetesen sok ,rettenetesen okos ember van, akik mindig megtudják mondani a többi, rettenetesen ostoba, s rettenetesen megvezethető embernek, hogy mit, hogyan, merre, s mikor kell megcselekedni, akkor igazán figyelhetnének az olyan baljós előjelekre is, amilyeneket például egy ilyen „döglődés” közben gépelnek be, meggyötört lelkületű, pattanásig feszült idegrendszerű, szebb sorsra érdemes fiatalemberek!

Amennyiben az intő jeleket továbbra sem veszik figyelembe, borulni fog a bili, s a fekália, s egyéb bűzös tartalom nagyot fog toccsanni az Ostobaság Gőgös Fejtetején.

’I was the black sheep of the family’ -  ahogy a dal mondja.

Ahogy a lépcsőfokokat gyűrtem a talpaim alá, az jutott eszembe: „Ha ez most egy film lenne, ebben a pillanatban kellene megjelennie a Jótündérnek, a Megváltónak, Akárkinek”

Persze hogy nem filmben voltam, hanem továbbra is a rideg valóságban..Vesztettem.

Megint vesztettem.

egész életem egy nagy Vesztés volt, úgy éreztem. s nem is tévedtem. Minden, mi a múltamat jelentette, odalett, senki és semmi nem maradt számomra.

Az Élet cserbenhagyott. Azokra kellett gondoljak, akik már meghaltak…Mily szép, mily kellemes a létük most..Velük akartam lenni és úgy hittem, nem lesz erő, mi megakadályozhat ebben.

ELRONTOTT ÉLET. Elcseszett valójában. Ellenségek mindenütt, mind a vérem akarják, de nem adom oly könnyen.

Hittem, hogy kiválasztott vagyok, hogy próbára vagyok téve, hogy „oka”  van a szenvedéseimnek.

Baktattam felfele, a sál kissé szorult a nyakamon, torkomban éreztem a nemrég kiokádottt krémlikőr, sör, bor, s egyéb alkoholszármazékok fertelmes elegyének kesernyés, s visszataszító ízét. Tudtam, hogy nagyon elrontottam, hogy valami nagyon nem stimmel.

Valaki felkapcsolta a lámpát. Jólesett eleddig a sötét, mely a lelkem bugyraihoz hasonló feketeségbe burkolózott, s ez a maró fényözön, mint japán harci kard hasított szemem tengerének vadul fetrengő habtengerébe..

Hányinger, düh, de leginkább  a kétségbeesés, és elesettség érzése kerülgetett.

„Talán csak az egyik szomszéd..” -  reménykedtem, bár valahol mélyen sejtettem, sőt..: Tudtam. hogy másról van szó.

Ő volt az.

A zsákos ember.

Amint megláttam, nem volt kétségem többé, miért is jött… ENGEM akart…a Lelkemet..ami még maradt belőle..

Lassan közeledett, kimért léptei megfagyasztották bennem a vért, végtagjaim megkocsonyásodtak, s éreztem, : ITT A VÉG!

Ahogy azt már oly sokan megírták, életem filmje komótosan lepergett előttem..láttam magam csecsemőként a járókában, kissrácként a pingpongasztal mellett kacagva, kamaszként  szomorkodva, ifjúként szerelmen bánkódni..

Már csak pár ujjnyira volt fertelmes képe tőlem..reszelős zihálását nyakamon, karcos hörgését hallójáratomban éreztem…Éreztem, most le fog csapni…

Ám nem ez történt..elsuhant mellettem, csontos ujjaival pedig megveregette jobb vállamat…nem szólt egy szót sem, mégis..mintha azt mondta volna..: „Most megmenekültél..de legközelebb,-és ezt garantálom! – nem fogod megúszni ennyivel”

Szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem átszakítja a bordáimat, és előtör a mellkasomból.

Ám nem ez történt..összeestem a lépcső alján s nem is keltem fel, míg a hajnal harsány hangjai meg nem érintették, meggyötört, de még továbbra is élő testrészeimet, s keltettek életre…

Sarah Connor Krónikái...

Remek egy sorozat,mindenkinek ajánlani tudom. Persze sokaknak nem tetszik, túl szentimentálisnak találták, az akciók számát keveselték, vagy túlontúl zűrzavarosnak (főleg a 2. évad) tűnt nekik.

Tény, hogy nem egy Prison Break-szintű pörgős sorozat, ám ez nem jelenti azt feltétlenül, hogy mert nem "pörgős", akkor az már nem is lehet jó.

A történet szerint ugyebár Sarah Connor, meg a fia John egy terminátor ( aki ráadásul egy törékeny lány a filmben) kíséretében átugranak 2007-be, továbbra is próbálják megakadályozni az Ítélet Napjának eljövetelét..

Természetesen most is ott van a gonosz "Másik oldal" akik elől lehet menkülni, meg akikkel lehet harcolni. Feltűnik Derek Reese, aki John nagybátja, ő is a jövőből pottyan vissza és immár négyen próbálják kideríteni kik a felelősek az Ítélet Napjáért, és hogyan is lehetne megállítani őket...

Leegyszerűsítve ennyi amiről szól a sorozat. Az első - 9 részes -évad sem nevezhető rossznak, vagy vontatottnak, a 2. évad viszont sokkal színvonalasabb, 22 részből áll, és mint apró mozaikdarabok illeszkednek egymáshoz. Vannak részek, amelyek külön kis filmként is megállnák a helyüket, remekül megrendezettek, felépítésileg, vonalvezetésileg igen eltérőek, sokszor már azt érezni, kihagytunk egy-egy epizódot, annyira köze sincs az eddigi sztorihoz..

Aztán visszatér a történet a "Fő szálhoz" és kezd összeállni a kép. Mégis, sokminden csak a 22-dik részben derül ki, az utolsó 10 percben olyan sokminden történik, hogy az embernek zakatol az agya,mint egy gőzmozdony és felteszi a kérdést: "Most mi vaaan?" , aztán gondolkozik, agyal, és rájön, mi miért is történt, hogyan is volt.

Thomas Dekker, mint John, és Summer Glau mint Cameron, a Védelmező Terminator, remek alakítások, bár személy szerint nekem a Cromartie-t /John Henry-t alakító színész (Garret Dillahunt) játéka is megnyerő volt, szinte félelmetes hogy eleinte még egy gyilkos robot, a későbbiekben Ms. Weaver alagsorában egy tudásra éhes, már-már gyermeteg cyborg, és mindkettő szerepkört milyen hitelességgel tudja előadni. Nem mellesleg a Catherine Weaver-t (spoiler: folyékonyterminátort) játszó Shirley Manson, fagyos tekintetével, ízes skót akcentusával, elegáns kosztümeivel külön gyöngyszem.

Nem tagadom, inkább a dráma, mint az akció kerekedik felül a sorozatban. Nem tocsog a vérben, bár igen kemény akciójeleneteket is kapunk, igaz nem túl gyakran, de akkor azok ott vannak a szeren.

Tulajdonképpen személy szerint nekem tetszett ez a "drámai" felfogása, alaphangja a filmnek, mert elgondolkodtatott, meghatott, és megragadott..

Hozzájárult ehhez a remek hangulatú, és nagyon is odapasszoló zene (Bear McCreary munkája), ami valami hihetetlen lezserséggel pengeti a húrokat az érzelgősebb felünkön.

Mint már említettem, nem egy átlagos akció-sorozat, amihez mindemellé társul az is, hogy nem egyszerű követni a sorozatot,türelem kell hozzá, hogy átgondoljuk ki-kicsoda, hogyan kapcsolódik a Connorékhoz, milyen szerepük van a múltban, vagy éppen a jövőben, tehát oda kell figyelni.Továbbá minden szereplőnek, Cameronnak, Johnnak, Sarahnak, de még Derek-nek is vannak külön kis titkai, van, hogy egy epizódban csak pl. Cameron titkos éjszakai könyvtárlátogatós útjait látjuk 40 percen át, egy másikban John és Derek külön kis sztorija következik a katonaságnál. Ezek nagyon jó kis epizódok, többet megtudunk a szereplőkről, mögöttes gondolataikról, személyiségükről.

Akik lehúzzák a Terminator Sarah Connor Krónikái-t, azok valószínűleg nem tudtak azonosulni hangvételével, nem tudták felvenni a sorozat ritmusát, nem értették meg, hogy ez most nem arról szól, mint a Terminator 2, hogy ropognak a fegyverek, robbannak az autók, és akció-akció, 2 órán keresztül.

Végezetül tehát, nincs semmi baj a sorozattal, még a CGI-k is nézhetőek, vállalhatóak, kiváló zene, remek alakítások, kellően sötét, árnyas hangulatvétel, megfelelő mennyiségű akciók, érzelmek, csavarok, s izgalom.

Ez a Sarah Connor Krónikái.

Csak ajánlani tudom mindenkinek, akinek filmes ízlése túmutat a Halálos Iramban-filmeknél, vagy a CSI-kategóriás sorozatokénál. 

Fonthana

Telnek az évek.

Megállíthatatlan.

Hova lett már a vidám, zsivalyos gyermekkor, minden bajával, ellenszenvével? Hova lettek a reménnyel teli mindennapok,amikor még tényleg hihettem abban, hogy húszévesen cégvezető leszek titkárnővel, és Ferrarival..

Sokat mondták már akkor is, hogy gyereknek lenni jobb, és a felnőtt kor teli lesz nehézségekkel..de nem hittem el..Szerintem hiába mondanak a felnőttek ilyeneket a gyerekeknek, azok csak azt látják, hogy a felnőtt: autót vezethet, ihat sört, van saját keresete, vehet magának amit akar, és megnézhet bármilyen korhatáros filmet.

A gyerekszem nem látja a nyűglődést, a szenvedést, a szerelmi csalódásokat, a gürcölést a holnapért, a stresszt, hogy minden számla belegyen fizetve,nem érzékeli, hogy mennyire fájó és ijesztő tud lenni az öregedés...Mintahogy nem érzékeli azt sem, hogy milyen gyorsan haladunk életünk delelőjéhez...

Pár héttel ezelőtt egy szintén napvesztegető öregedő volt-iskolástársammal ültünk a főtér egyik padján..szépen sütött a nap, meleg is volt, néztük a madarakat, az embereket akik siettek, vagy csak bóklásztak, fiatalokat, idősebbeket, de leginkább a csinos csajszikat a hatalmas napszemüvegjeikben, mélyen kivágott blúzukban..

Arra lettem figyelmes, hogy mögöttem nem sokkal egy kislány, olyan 3-4 éves körüli, leejtett a foöldre egy kekszet, vagy valami süteményt, és felakarta venni természetesen. Rahedli anyja elkezdett kiabálni vele, hogy hagyja, ha már ilyen ügyetlen volt, de ne vegye fel, mert már koszos..A csepp lányka persze elkezdett sírni, hangosan, szívszaggatóan, és keservesen...Anyja nem tudott vele mihez kezdeni, így azt tette, amit az olyan szülők tesznek gyermekeikkel,akiknek nem szabadna szülőkké válniuk, mert sem eszük, sem toleranciájuk nincs a gyerekneveléshez: megpofozta, és tovább szidalmazta.

Aztán odaráncigálta hozzánk a kislányt, és azt mondta, ránk mutatva: "Látod a bácsikat?Ha nem hagyod abba a bőgést, nekik adlak!!! Ne haragudjanak - fröcsögte- nem kell maguknak egy kislány?"

Ez a nőszemély a lélegzetvételt sem érdemelte meg, nemhogy az anyaságot!

"Mit jesztgeti már azt a szegény gyereket? -kérdeztem vissza - Inkább vegyen neki egy másik kekszet, mit hagyja már sírni?"

Teljesen felvoltam háborodva, de a nő annyira primitív volt, hogy még azt sem értette meg, hogy nem tartom viccesnek, hogy ijesztgeti, terrorizálja a kislányt. Elvonszolta az egyre hangosabban bömbölő-üvöltöző - s immár megrémített- csöppséget tőlünk, de még hallottam rikácsolását: "Itt hagylak a bácsiknak ne félj! Ha kell nekik egyáltalán egy ilyen rossz kislány.."

Haverom csak nevetett , hogy lám! idáig jutottunk, hogy velünk ijesztgetik a gyerekeket, én azonban komolyan elgondolkodtam azon, hogy ez a gyerek mit érezhet..félelmet minden bizonnyal, mert azt hiszi, hogy az anyukája valóban odaakarta adni valakinek. Talán a véglény anya, egysíkú gondolkodásával fel sem fogta, hogy talán több éves lelki traumát okozott a lányának, s azt hiszem, azzal sem volt tisztában, hogy felnőtt korában sok problémája adódhat még ebből..Mert mint tudjuk, minden "defektünk" "lelki nyomorunk" "félelmünk", gyermekkorunkban átélt élményeinkben gyökeredzik..hisz akkoriban olyan a személyiségünk, mint a szivacs..mint ahogy gondozzák a terményt, ápolják, öntözgetik, olyan lesz majd a végeredmény is..

A kislánynak nem jósolok boldog, kiegyensúlyozott jövőt..Egy ilyen idegbeteg , buta anya mellett nem sok esélye lesz egészséges, értelmes, és nem frusztrált felnőtté válnia. Azért reménykedjünk.

Hiszen még mindig a Remény hal meg utoljára, nemigaz? :)

 „Újév köszönt be ismét, megjelenik,

Nem kímél senkit, vicsorog s itt hagy bennünk jó pár tüskét,tovalép,

Nem kér s nem is ad haladékot,

Semmivé lesz de bennünk hagyja az Óév okozta összes rosszat, és sokkot…”

Évösszegzés – tanított rá egy volt tanárom, ki még tanított nem nyerte el szimpátiámat, szavai viszont visszamenőlegesen értelmesnek, s értelminek hatnak. Letisztult bennem, mi a Jó, s mi a Helyes,  Gonosz vagy éppen Elvetemült cselekedet.

Sokat tapasztaltam s láttam, emberi gyarlóság, méltóság keveredett a levegőben midőn körutaimat tettem napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra s évről évre…

Az idei év összegezve nem mutat konkrétan előrelépést a többihez képest, hacsak az évek számát nem vesszük előrelépésnek..

A nagy „történés” még mindig várat magára, az az esemény, amelynek segítségével jelentős fordulat fog beállni életembe. Lányok jöttek s mentek, barátságok alakultak ki és foszlottak semmivé.

Ebben az évben sem lettem más, mint a tavalyiban..sokak szerint továbbra is egy furcsa valaki vagyok, egy meg nem értett személyiség.

Idén sem hódoltam be, vagy ereszkedtem térdre a vadkapitalizmus gyilkos hajtásainak talán ez is eredmény.

Természetesen-mert lassan annak vehető- idén is voltak műtétjeim és baleseteim, de még fájóbb belső sérüléseim.

Igen. Ildikó néni jól mondta. Megkönnyebbülés, és  figyelmesség: az Évvégi Összegzés.

Készülj 2009…Jövök!!!

1.

   Az asztalnál ülő társaság tagjai,a legnagyobb jóindulattal sem voltak józannak nevezhetők.Igen rég,úgy reggel 9 körül érkeztek,és azóta bizony jó pár kirgli mézsör,illetve különböző párlatok gurult le a torkukon.Végre eljött az este,mikor igazán elemükben érezhették magukat!Eljött a tettek ideje,mikor a békés mulatozókba,poros vándorokba minden különösebb rizikó nélkül beleköthettek,egyrészt mert az alkohol már úgy a fejükbe szállt,hogy egy elefántcsordának is bátran nekimentek volna,másrészt pedig mivel öten voltak,gondolták úgysem mer velük kekeckedni senki.Vagy ha igen,kap egy rendreutasító pofont a delikvens,hogy tudja hol a helye.

-Nézzétek-szólalt meg a kissé hencegő ex-zsoldos Lone-ott slégan a sarokban az a böhöm nagy barbár...ki fogad velem 10 aranyba,hogy odamegyek,és a fejére öntöm ezt a langyos sört itt ni-mutatott a kupájára-majd egyetlen egy öklössel kiterítem mint a szőnyeget,és a gyomrára ülve eléneklem a kedvenc katonanótámat!

-Ugyan már!Kinek van itt közülünk 10 aranya?-öntötte szavakba aggályait Aiffnaidj a  csenevész pékinas.

-Meg ha lenne is-folytatta Pelse Wore a kissépocakos kikötőmunkás aki előtt egyébként a legtöbb söröskirgli sorakozott-gondolod,hogy volna szívünk e kedves cimboránkat a halálba küldeni redves tíz aranyért?-úgy köpte az utolsó szavakat,mintha aranyak százai lapulnának általában az iszákjába,nemcsak pár ezüst,és rézkanyi.

Zsoldos Lone kissé sértődötten pattant Wore elé:

-Hohó komám,azt hiszem nem vagy teljesen tisztában azzal a ténnyel,hogy ezekben a karokban micsoda iszonytató erő lakozik,a messze földön híres reflexeimről nem is beszélve!

-Na ne mondd!-szólalt meg az eddig hallgatag íjász Rieche-és hol maradt az a világhíres reflexed,amikor levágták a kisujjadat?-kissé gúnyos,de nem bántó vigyorra húzta a száját,és végigsimított a mindig kezeügyében levő szerszámíján-tán épp szabadságoltad arra az időre?

Halk röhincsélés hallatszott az asztaltársaság többi tagjai felől.Lone dühösen pillantott végig rajtuk,és immár visszafogottaban válaszolt:-Az nem a reflexeimen múlt,ti is jól tudjátok-ideges pillantást vetett bal keze kisujjára-már ezerszer elmondtam ezt a kínos esetet.Az a rohadt csirkefogó direkt megvárta míg hatni kezd az a szer,amit a butykosomba rakott,és az éj leple alatt galád módon levágta azt a meseszép gyűrűt!Az ujjammal együtt!Mintha már nem elmondtam volna ezerszer!Ugye így volt Szittyós Suirek,te is ott voltál!-nézett a társaság ötödik tagjára,egy 132 cm magassággal büszkélkedhető torzonborzszakállú törpére,aki nevéhez méltóan valóban "szittyós" volt,sőt mi több,a kocsma "legszittyósabbja" címet is kiérdemelhette volna bátran.

 Ő volt az egyetlen,aki nem helybeli volt,hanem a messze északon elterülő Tanforan tartományából érkezett.Egy szintén törpe kovácsmester inasaként dolgozott,aki egy nap megelégelte,hogy Suirek folyton részeg,és meg akarta regulázni egy életre úgy,hogy felkapta a keze ügyébe kerülő acélpálcát,és végighúzott,a mihasznán.Suirek nemigazán tűrhette az efféle bánásmódot,és mivel büszke törpe sarj volt,első felocsúdásakor az üllőnek támasztott jókora pörölyhöz nyúlt,és ez megpecsételte a szerencsétlen kovács sorsát.Öt perc múlva pedig heves szitkok és istenkáromlások közepette szedte kurta lábait dél felé,minél messzebre akart kerülni,mikorra felfedezik volt mestere szétloccsantott agyvelejét a falon,a mennyezeten,illetve a padlón.Tanforanban egy becsületes mesterember megöléséért minimum kötél járt,ezért nemcsoda,hogy Szittyós Suiren nem szándékozott tovább maradni a tett színhelyének városában.Pár nap múlva,fáradtan,és elcsigázottan toppant be Koringem legrosszhírűbb ivójába,a Vörös Szúnyog-ba,ahol találkozott Pelse Wore-val,és jó cimborák lettek.Pelse beajánlotta őt a kikötőben,és attól fogva mindig együtt rakodták ki,illetve fel a hajókat.A többi munkás először kétségbe vonta Suiren alkalmasságát,ám miután látták,hogy milyen légi könnyedséggel,görnyedés nélkül cipeli a legnehezebb zsákokat,hordókat is,tisztelettel kezdtek el rá nézni.És még nagyobb tisztelet övezte kétélű csatabárdját,ami majd' akkora volt,mint ő maga,és senki nem vonta kétségbe,hogy tud is vele bánni,ha kell.

 Zsoldos Lone,Aiffnaidj,és íjász Richter később csatlakoztak hozzájuk,és immár 3 éve elválaszthatatlan cimborák,és rettenetes kocsmaharcosok voltak.

 -Suirek!!!-kiáltotta a zsoldos-hallgatásoddal tán nemcsak arra akarsz célozni,hogy nincs igazam,he?Ja persze,hogy is emlékeznél,hisz akkor is olyan részeg voltál,hogy a saját anyádat nem ismerted volna fel!

A törpe,aki eddig az asztalraborulva hallgatta társai zűrzavaros beszédjét,most felkapta torzonborz fejét,megragadta az asztal mellé támasztott csatabárdját,és felhördült:-Sört,bort,pálinkát!Nagy mennyiségbe,és kicsiny időn belül,te kocsmáros hallod-e,különben tüzifát aprítok ebből a csehóból!

 Szerencsére elég nagy volt a nyüzsgés ahhoz,hogy elnyomja a törpe fenyegető szavait,aki pár kupicányi gatyaszaggató manópálinka,és pár akó sör után,rendszerint elkezdett hőbörögni,és hadonászni.A bárdjával.A többiek jótékonyan töltöttek neki az egyik boproskancsóból,mire lecsendesedtek a kedélyek,és Suiren is mintha jobb kedvre derült volna:-Mit gondoltok srácok,ma kinek törjük be az orrát,verjük le a veséjét,vagy csak egyszerűen rúgjuk szét a farát,mi?

 Lone,már túltette magát az előbbi élcelődésen a levágott ujja miatt,és az eredeti ötletét adta elő újra,amiért feltápászkodott,és kicsit ugyan ingatagon állva,mint egy szónok,megszólalt:Kedves barátaim!Javaslom a sarokban ülő barbárfenegyerekbe való belekötést,amit én magam végeznék el,és jó,tudom,nincs tíz aranyatok,fukar banda,de legalább egy kancsó borba fogadok veletek,persze fejenként egy kancsóba gondoltam,hogy odamegyek hozzá,és minden teketória nélkül nyakon löttyintem ezzel a sörrel,itt ni,utána pedig,mintmár mondottam volt a hasára ülök,és eléneklem kedvenc katonanótámat,a "Kardom élén holdfény táncol"-t!Na,áll a fogadás?

-Az éneklést szerintem kihagyhatnád,a fene sem kíváncsi a repedtkübli hangodra!

-Egytértek!

-Én is!

-Szerintem de!-nyögte két böfögés között Suirek.

-Na lássuk,te merész legény-mondta az íjász-én részemről állom a fogadást,de azt előre kijelentem,hogyha mégsem jönne össze a dolog a barbárral,csak két kancsóért mentem meg az életedet,úgy vigyázz!-emelte fel megrovóan az ujját.A többiek is belementek a dologba,lévén már unták magukat,és vágytak már egy kis mókára.Ha a zsoldos nem kezdeményezett volna,valamelyikük valami hasonló ötlettel állt volna elő,mint azt már számtalanszor megtették,itt a Vörös szúnyogban,és több másik hasonlóan züllött helyen is.A kocsmáros csak azért tűrte meg őket,mert jól fizető vendégek voltak,mit törődött ő azzal,hogy néha balhéznak valami idegennel,orkkal barbárral,vagy akárkivel.Amíg rendesen fizetnek,addig maradhatnak.

 A zsoldos tehát felállt,kihúzta magát,mintegy jó katona,és peckes léptekkel elindult abba az irányba,ahol a tohonya barbár az asztala fölé hajolva magányosan szorongatta söröskirglijét.

2.

   Loney már a harmadik lépés után rájött,hogy megint nagyobb volt a pofája a kelleténél!Így közelebbről a barbár még nagyobb,és tohonyább volt,mint első pillantásra.Brutálisan széles vállait hollófekete hajzuhatag verdeste,a rakoncátlan tincseket pedig egy homlokpánt próbálta összefogni.Egy ujjatlan zeke feszült hordó mellkasán,karjain pedig tekintélyes méretű izomkötegek foglaltak helyet.Bár Loney sem volt egy nyiszlett legény,az nyilvánvaló volt,hogy erő,és izomzat terén nem veheti fel vele a versenyt.Ráadásul a barbár egy jókora kétkezes pallost nyugtatott az ölében,és Loney-nak nem volt kétsége afelől,hogy képes használni is,nemcsak díszként hordja magánál.Egyből leesett neki,hogy annyi esélye lenne ez ellen az ember ellen,mint kölyökmacskának a helyihóhér vérebei ellen egy szűk ketrecben.Kijózanító pillanatok voltak ezek,viszont azt is tudta,hogy vissza nem kulloghat társaihoz,mert azok még hosszú ideig cikiznék,és nem is ok nélkül.Megállt,és visszanézett a biztonságot nyújtó asztalra.Társai várakozóan tekingettek felé,és nem mutattak túl nagy hajlandóságot arra,hogy támogatólag felzárkózzanak mellé.Ahogy ott toporgott a korsóval a kezében,arra lett figyelmes,hogy a barbár ráemeli acélszürke tekintetét!Nem volt ebben a nézésben semmi,harag,vagy ellenségeskedés,Loney hátán mégis végigfutott a hideg,annyira ijesztőnek találta.

Loney,mintha csak rossz irányba indult volna el,egy hirtelen mozdulattal jobbra fordult.Az volt a terve,hogy egy vargabetűvel a nagydarab tahó mögé merészkedik,és az eredeti tervével ellentétben a kirglivel csapja le a piszkot.Feltűnés nélkül jobbra kanyarodott,majd mikor a szeme sarkából látta,hogy a barbár visszafordul az asztalához,ő is irányt váltott és egyenesen az áldozat hátamögé surrant,olyan halkan,amennyire csak tudott.Szerencséjére a kocsmazörej is fedezte őt,így valóban észrevétlenül érkezett a fickó mögé.Épp felemelte a kirglit,hogy lesújtson,mikor nemvárt dolog történt.

A barbár teste megfeszült egy pillanatra,majd egy hatalmasat bődült,hogy Loney azt hitte a dobhártyája szétszakad:

-NEEE!ZERANTHOS,NEEEE!-majd egy hangos döbbenéssel pofával az asztalra hullott és nem mozdult.A helységben minden zörej megszűnt,csizmát lehetett volna a csöndre akasztani.Valóban elemi erejű üvöltés volt,Loney-nak még most is csöngött a füle.Észrevette,hogy minden tekintet rászegeződik,úgyhogy gyorsan lerakta a magasba emelt kirglit,és magyarázkodni kezdett:-Ostoba barbár!Hiába mondom neki,hogy aki nem bírja a piát,az ne igyon,sosem hallgat rám!Most meg hogy elvettem tőle a második kirgli sörét-ezt láthattátok a kezemben-mérhetetlen düh ragadta el,ideges lett,és a stresszhelyzet diadalmaskodat bivalyerős fizikuma felett!-próbálta nyugodtnak tettetni magát,de nem sok sikerrel.Ráadásul,elég sok arcon tükröződött a bizalmatlanság semmivel össze nem téveszthető jele,ami semmi jót nem sugallt.A hájas kocsmáros,Csentede,már jól ismerte őt,és feltett egy igen kínos kérdést:

-Na ne mondd Lone!És elmondanád mért szólított Zeranthosnak?-kérdezte nem kevés éllel a hangjában.

Íjász Richter kapcsolt a leggyorsabban,gyorsan keresztülverekedte magát a szájtáti tömegen,és tettett dühvel egy tockost adott Loney-nak:

-Ej,ej Loney,te vén csataló,hát nem megmondtam,hogy tartsd titokban eredeti családnevedet?Vagy tán azt akartad,hogy mindenki megtudja,hogy nemes család sarja vagy?Hát tessék,most tudja mindenki!-a kocsmároshoz fordult-Elnézést Csetende,mind Loney,mind pedig az ostoba barbár cimboránk neveletlen viselkedése miatt!Ti meg mit bámultok?-nézett a kocsmában tartózkodó szedett-vedett csürhére-Nem láttatok még részeg disznót?Tegyétek a dolgotokat na!

 Szavai úgy látszott megértő fülekre találtak,mivel pár perc múlva,már ismét visszaállt a rend a csehóban.Még a kocsmáros is megenyhült,de azért még mindig kissé bizalmatlanul pislogott Loney-ék felé:

-Na jól van Loney Zeranthos,de most vigyétek ki innen ezt a mocskos részeg ganét-intett a még mindig mozdulatlan barbár felé-ne foglalja itt az asztalt a rendes fizető kuncsaftok elől!És mondjátok meg neki,hogyha mégegyszer kajabálni merészel ezen a rendes tiszta helyen-Loney-ék nemtudták hirtelen miről beszél,hisz itt a padlón centiméter vastagon állt a kosz,a falakon pedig több volt a pókháló,mint a szabad felület-hívom a városőrséget!

 Mintegy varázsszóra kitárult az ajtó,és hat,vöröspalástos városőr masírozott be.

-Mi volt ez az eszeveszett üvöltözés itt Csentede-szólalt meg  a legmagasabb,magas,szikár testalkatú alak-már múltkor megmondtam,hogy még egy csendháborítás,és indítványozni fogom,hogy bezárják ezt a koszos kis lebujt!

 Mindenki megszeppent a szavak hallatán,de leginkább maga a kocsmáros volt az,akit igencsak kivert a verejték az előbbiek hallatán.mézesmázos hangon próbálta menteni a helyzetet:-Ó, Don Serrino kapitány,nahát micsoda megtiszteltetés,hogy benézett szerény hajlékomba,megkínálhatom valamivel?Tegnap érkezett a legzamatosabb fűszeres vörösborom,egyenesen a tengerentúli Zob tartományából!Az olyan illusztris vendégek számára tartogattam,mint ön,és derék katonái kapitá...

-Kuss!!!-torkolta le a kapitány-nem kell a savanyú lőréd,és a behízelgő modorod sem!Adj magyarázatot,de tüstént!Mi volt ez a hangzavar az előbb!Itt tisztes polgárok laknak,akik pihennéni szeretnének.Szóval?

-Ó, jóuram!-vinnyogta a söntés mögül az egyre idegesebb kocsmáros,miközben izzadt mancsait koszos kötényébe törölgette-Nézd,ott a sarokban!Az a bestiális kinézetű alak,meg a rosszarcú cimborái tehetnek mindenről!Kicsit felöntöttek a garatra,és dorbézolni kezdtek!De már épp menni készültek,nemigaz?-ezt már Loney-nak,Richternek,és az időközben a barbár asztalához tömörült másik háromnak,Wore-nak,Suirek-nek,és Aiffnaidjnak mondta.

 A kapitány rájuk nézett szúrós tekintetével,majd közelebb ment hozzájuk.

-Úúgy,szóval ti keltitek itt a zavart!Már megint ti öten!Megmondtam már ezerszer,hogy..-mintha csak most vette volna észre az eszméletlen barbárt-Ez meg ki a franc,és mit bámul ott az asztalon?

 Most Pelse Wore volt az,aki próbálta menteni ami menthető.Azt ő is nagyon jól látta,hogy az ipse több mint valószínű feldobta a talpát,ám ha ez most itt bebizonyosodik,tömlöc várna mindannyiukra,és a bakó elkezdhetné élezni szerszámát az ünnepi ötös kivégzés napjára!Hiába is próbálnák elmagyarázni,hogy semmi közük ehhez a koszosseggű barbárhoz,mikor Loney legalább 30 tanú füle hallatára kijelentette,hogy ismeri az illetőt.Ha meg az egész fogadási ceremóniáról kezdenének el magyarázkodni,kiröhögnék őket,és vinnék a dutyiba.Tehát csak egy választásuk maradt.

-Kapitány úr-mondta-elnézést a baj keltésért messziről jött bajtársunk bizonyára nem volt tisztában az itteni szokásokkal,kicsit beivott...és hát teccik tudni hogy van ez,eh-eh,kicsit kiabált,de csak ennyi!Tényleg!

 A morcos kinézetű Don Serrino hitte is meg nem is,de mielőtt bármit is reagálhatott volna az elhangzottakra,Pelse wore a barbár hóna alá nyúlt.

-Loney,te barom,ne csak állj ott,kapaszkodj bele ebbe a disznóba,elvégre is a te haverod,és vigyük ki innen!A friss levegőtől majdcsak kijózanodik a beste!Fiúk ti is segíthettek!-szólt rá a másik háromra.

 Loney megpróbálta felemelni a barbárt,ám azonkívül,hogy a dereka  reccsent egy hatalmasat,semmi sem történt.Egy millimétert sem moccant.Pelse Wore megrovóan nézett rá,majd úgy döntött,megmutatja,hogy is kell ezt csinálni:

-Na,figyelj te nyápic zsoldok gyöngye!Minden a technikán múlik,egy..kettő,és hopp!-a "hopp" szó kiejtésekor megfeszítette izmait,és úgy gondolta,egyszerűen vállára dobja az ürgét.Ám csalódnia kellet,nemhogy nem bírta megemelni,de még majdnem össze is csinálta magát!Legalább másfél mázsa volt a disznó!

-Na mi lesz már?-türelmetlenkedett Don Serrino-kiviszitek még ma,vagy lecsukassam az egész bandát?

 Nem kellett kétszer mondania.Pelse Wore mellé állt a nyápic pékinas Aiffnadj,Loney Zeranthos mellé pedig az íjász állt.Így négyen már ,ha nehezen is,de kibírták támogatni a füstös helységből a barbárt,a katonák,és a kocsmai söpredék tekinteteinek kereszttüzében!Rendkívül kínos pillanat volt,az szent!

 Törpe cimborájuk összeszedte társai fegyvereit,még a barbár bazi nehéz pallosát is,és kissé nehéz léptekkel ugyan-mind az elfogyasztott ital,mind a harci eszközök súlyától-de a többiek után sompolygott.

Don Serrino kapitány,és emberei minden lépésüket követték.Mikor kiértek a szabadba,Don Serrino odaállt az "ájult" barbár roppant súlya alatt rogyadozó társasághoz,és gúnyosan köpte a szavakat:

-Ha még egyszer találkozunk,nem ússzátok meg ennyivel!Áldjátok a sorsot,hogy ma jó kedvemben találkoztunk!Ezt meg-bökött a barbárra-pofozzátok életre,és mondjátok meg neki,hogy aki nem bírja az alkoholt,az ne igya!Micsoda szégyen!Ekkora darab harcos,és milyen gyenge legény!Hah!Szánalmas!-kiköpött oldalra,majd az embereihez fordult:

-Gyerünk emberek!Épp elég időt vesztegettünk a mocsok összesöprögetésével!Büszkébb faj leszármazottai vagyunk mi,mintsemhogy lealacsonyodjunk ezekhez..Lépés iin-dulj!Egy-kettő..egy-kettő...

 Miután befordultak a sarkon,Loney,és a többiek az ellenkező irányba vonszolták a nagydarab testet,majd behúzódtak az egyik sikátorba és nagy puffanással ejtették el a barbárt,aki még mindig mozdulatlan volt,és az életnek semmi jelét nem mutatta. 

3.

-Huh,ennek aztán nem semmi a holtsúlya!-nyögött fel Aiffnadj-azt hittem leszakad a vállam!Hogy lehet valaki ekkora testes egy barom..izé..bocs Wore,nem úgy gondoltam,a te nagy barom tested kifejezetten vonzó,na persze nem úgy értem,csak..

-Fogd már be,te nyápic liszteskezű mamakedvence-mordult fel Wore-Bár nem tehetsz róla,hogy nem születtél ilyen belevaló tökös legénynek,és szikladarabokat kell raknod a zsebedbe,ha nem akarod,hogy elfújjon az északi szél,de azért nem kell becsmérelni az ilyen termetes harcimedvéket,mint én,vagy ez a barbár -e!

-Na ne mondd!Ez a hordónyi nagy pocak,meg az a gusztusos rengő toka valóban nagyon csábos!

-Igenis tudd meg,te kákabelű,hogy a has az a férfiember éke!Erre buknak ám a nőstények,háhhá!

-Persze,főleg a disznóólban vendégeskedő nőstények,nemigaz?

-Teee!Szemét kis görcs,mit merészelsz,kitekerem a nyakadat,gyere csak ide!Hova futsz te gyáva,jössz vissza de azonnal!

-Hagyjátok már abba idióták!-förmedt rájuk,az ittasan is higgadtan viselkedő Rieche-Azt akarjátok,hogy visszajöjjön az a sakálfejű kapitány,és talpnyalói?Ennyire börtönbe akartok jutni?

 Mint már annyiszor,most is sikerült hatnia veszekedő társaira.Wore,amilyen hirtelenharagú volt,olyan könnyen le is nyugodott.Az íjász szavaira még a már száz yardnyira elfutott Aiffnadj is visszakullogott,talán még kissé szégyellte is magát a történtek miatt.Bár ennek semmi jelét nem adta.

Ekkor érkezett meg fújtatva,és a szakállába morogva Szittyós Suirek...

A folytatás, illetve a teljes kisregény elolvasható a hamarosan megjelenő "Három Átok" c. fantasy-antológiában.

„..Először csak egy apró pont,

Fölé tornyosul a horizont,

Kietlen tájon, kopár földeken,

Aranyló Nap alatt jön felénk csöndesen.

Lépteiben minden múltja,

Ahogy tapodja, tüskeként szúrja,

Szelíd tekintetével kérdőn néz reánk,

Magánynak Bús Harcosa, megérkeztél hozzánk!..”

A sötétségre és csendre ébredtem. 3 óra múlt kevéssel, az amúgy mindig oly zajos nagyvárost síri némaság ölelte körül. A mellkasomban szívem gyaloggalopptánca lassan alábbhagyott. Nem, nem álmodtam rosszat, épp ellenkezőleg: Szépet álmodtam, azt álmodtam, BOLDOG VAGYOK.

Felkeltem ágyamról, és az ablakhoz léptem. Kint, a komor lámpák fényében, a lassan hajnalba hajló éjszakában semmi és senki nem mozdult

-  Talán meghaltam, s ez a Másvilág - elmélkedtem.

Nem volt kedvem visszafeküdni. A fűtőtest mellettem, nagyot kattant, pengeként hasítva a nyugalmas atmoszféra átmeneti dermedtségébe.

-  Oh, édes Boldogság. Oh, keresett elégedettség, vajon hol rejtőztök előlem?

Senki sem volt körülöttem, ki válaszolt volna. Az ágyamra pillantottam.

A párnák süppedése egyértelműen mutatta a fejem nyomát, a lepedő gyűrötten, ráncosan fehérlett, a takaróm pedig – furcsamód – partravetett hableányra emlékeztetett, ahogy kicsit megcsavarodva, félig lelógott fekhelyemről.

Hiányzott ’valami’. Pontosabban: Valaki.

Akihez odabújhattam, akit megsimíthattam volna arcát. Akihez az ilyen szívfájdítóan magányos, kietlen, halott percekben odaszoríthatom testem, hogy érezzem melegét, szívverését, létezését.

Igen, fájt. Kínzott, hogy egyedül vagyok.

És akkor, abban az egyedi, magasztos másodpercben megtaláltam a választ.

Az élet legnagyobb Értelme, a Boldogság ugródeszkája: mikor fekete, s hideg hajnalokon van kihez visszabújni, megcsókolni homlokát, megsimítani vállát, megölelni, és szuszogásának dallamára csendes és elégedett álomba burkolózni.

Minden más, mit teszünk gyarlóság emellett az Érzés mellett, hiábavaló pótcselekvés, amely csak arra jó, hogy látszatmegnyugvást kölcsönözzön nekünk.

Viszont felkelni annak tudatában, hogy lesz kihez visszabújni, ez az Eredeti és Örök.

…

" Az élet nem bonyolult, csak Te teszed azzá!" - hangzik el többszáz szájból nap, mint nap. Ezzel nem értek egyet.

Hisz miről is van szó? Arról, hogy nem nyugszunk törődünk bele abba, hogy a dolgok úgy vannak jól, ahogy vannak, hanem ágálunk a sorsnak, ellenállunk,és ezzel szenvedést okozunk saját magunknak.

Igen, igen, tudom! Már rég lehetne egy kiegyensúlyozott, normális hétköznapi életem. Sok lány van/volt,akik részesei lettek volna ennek a "harmonikus"-nak kikiáltott életnek. Az életemnek.

De valami megváltozott, már rég. Valami nem úgy van, ahogy elvárják tőlem. Magam ellensége lennék tán, vagy élvezem a szenvedést?Vagy keresem a bajt? A kihÍvásokat? Vagy csak nem szeretem a hétköznapi életstÍlust? De akkor mégis mit szeretnék? Hisz a szÍvem úgy fáj néha, egy JÓ, egy szimpla, hétköznapi tucat-élet után, egy szerető társsal...de aztán előbukkan valami innen mélyről..és azt súgja, hogy Több vagyok,és ne vesztegessem el értékeimet, mert nem erre születtem.

Lehet ez a gondolkodás fog megölni.

Annyit tudok, hogy hiányoznak "emberek" a múltból..és hiányzik "Ő", akitől már megint sikerült eltávolodni, és aki, úgy érzem, ezt az egész mizériát megtudná oldani..de valamiért nem úgy alakulnak a dolgok..

Ki tudja..Felsőbb hatalom?Sors, már megint?

Lehet minden marad a régiben, és semmi sem változik.

Új idők járnak. Túl kell lépni a múlton. Holnap megpróbálok elkezdeni egy harmonikusabbanak Ígérkező jövőt. Nem tudok még túl sokat róla, mi fog történni, és hogy, de meg kell próbálnom.

Amit igazán szerettem volna, rendre kudarcba fordult. Van,mikor az ember azt mondja: ELÉG. Eddig és netovább.

Nem lehet örökké kergetni egy álmot, ami nem akarja, hogy elkapják. Beleszakad a szÍvem. Túl érzékeny vagyok. Talán nem kellene.

Annyiszor elmondtam Neked, hogy mit érzek, és annyiszor nem vettél semmibe. Ezek az érzelmek nem olyanok, amik elmúlnak.Mert el nem múlhatnak,olyannyira gyökeret vertek belém. De a saját érdekemben, meg kell tennem.

Ő is kedves. Ő is szép. Vajon sikerül neki ?

Holnap.

Mikor ezekeket a sorokat Írom, még 3 nap van a Fordulópontig. Hangulatom nagyon rossz. Az  elmúlt napokban sok minden történt. Annyira letör a rosszullét néha, hogy nem cselekszem felelősségteljesen. Belémkötött Cékla-uraság, Ricsi, és még páran. Zizi labor fejjel ébredek szinte minden áldott reggel. Nagyokat alszok délben, és csatangolok este. Nincs ez jól.

Ám a legnagyobb fájdalmam, még mindig az a lány. Akiért annyira odavagyok. Rettentően bánom már, hogy ott, akkor olyanokat mondtam, amiket nem kellett volna. Őszinte voltam, és aggodalmaimat fejeztem ki. Valójában nem értettem,és most sem értem teljesen, hogy mi a baj ezzel…

Inkább mást érzek. Ő nem érez olyat, ami lehetővé tenné kettőnk közös jövőjét. Ha érezné, akkor egy ilyen vallomás, amit akkor tettem, nemhogy megingatná, hanem megerősÍtené abban, hogy igenis őszinte vagyok vele, és nem félek olyanokat is kimondani, amik nem feltétlenül rózsaszÍnek, és felhőtlenek.

Várok rá, mert nagyon sokat jelent nekem. Mi mást tehetnék?

És próbálok addig is életben maradni, de nem könnyű..Néha bizony kilépek a nyugalom ruhájából, és akkor cselekedeteim felül múlnak minden emberi értelmetlenséget.

Nem tudom mi lesz. Jön a Fordulópont. Tudom mit szeretnék, és hogy kivel.

Meglátjuk.

Hősünk, Ponie Boy megint elszállt. Több mint 10 és fél napig bÍrta megállás nélkül..aztán azon a kellemes reggelen nem tudta megállni..és felemelkedett.

Magával ragadó, fenomenális érzés volt, ahogy a hétköznapok rozsdás láncai lehullottak róla egy szemvillanás alatt,és semmi és senki nem kötötte immár gúzsba.

Mintha naz elméjén feszülő abroncs is engedett volna szorÍtásából, újabb összefüggésekre jött rá, ahogy leült egy reklámtábla elé, amin egy művigyorú, sportéletben elismert fickó tartott jobb kezében ügyetlenül-sikÍtott a képről, hogy beállÍtott- egy szupperhipper mobiltelefont..

Ponie Boy mosolygott. Jól érezte magát, még most. Valahol hátul, egy lelakatolt kis helyiségben dörömbölt a kétségbeesés, hogy nem lesz ez Így mindörökké, ki fog ő törni,és akkor elkapja majd. De egyelőre még ott kushadt ez a gonosz képzelet, és Ponie Boy szállhatott gondtalan.

Szemben vele egy anya, és négyéves forma kislány ültek a padon.A kislánynak aranyszÍn hajtincsei voltak, mosolygós arca, kezében kiflivel táncikált fel s alá, csattogós szandáljában…

Ponie Boy-nak eszébe jutott, hogy ez az aranyos kislány 15év múlva-vagy még korábban,de legkésőbb ekkorra- azokkal az ujjakkal már nemcsak kiflit fog markolni,és nemcsak kiflicsücsköt fog a szájába, torkába nyomni, hanem olyan dolgokat is, amiről most még talán el sem tudja képzelni, mi is az, s mire szolgál…

Ponie Boy tisztában volt vele, hogy milyen csúnya, és felháborÍtó gondolatok ezek, ugyanakkor valóságtartalmukat sem vonta kétségbe.

Cinkosan nevetett a kislány, majd kiflis kezével feléintett. Ponie Boy udvariasan, szintén kézemeléssel viszonozta az üdvözlést.

Lábai alatt egy csapat hangya sietett valahova, cikázva..Egyikük egy megtermett morzsadarabot cipelt magával, Ponie Boy elkezdte követni a tekintetével, közelebb hajolt a földhöz,majdhogynem letérdelt.

Azon gondolkodott, hogy bár apró, és jelentéktelennek tűnő teremtmények ezek akis rovarok, ők is ugyanolyan szülöttei a földnek, mint az emberek, tehenek ők arról, hogy ilyen apróra sikeredtek?

Hogy serénykednek, istenkém de aranyosak!!! – rikkantott fel egy angyali hang hősünk fejében. Legszivesebben megpuszilgatta volna mindannyiukat,és elbeszélgetett volna velük, hogy érzik magukat, mi a helyzet a csajokkal, fáj e a fejük néha, vagy egyáltalán hogyan érzékelik a fájdalmat.

A hangyák után figyelme egy nagyon öreg, hajlotthátú nénire terelődött. Haja fehér volt, és nagyon ritkás, homlokán, s karjain mázsaszám voltak jelen a különböző méretű, s formájú májfoltok, arcán a ráncok forintnyi sima felületet sem hagytak szabadon, kampószerű orrán, egy régi,és nagyon vastag szemüveg ült, melyen keresztül távolinak hatottak apró vizenyős szemei.

Műbőr hatású barnás szatyrot tartott remegő kezében, Ponie Boy valószÍnűsÍtette, hogy a piacról totyorog hazafelé, legalábbis a szatyorból előkandikáló petrezselyemzöldje, és kilógó tojástartó erre engedett következtetni.

 Ponie Boyt–nem tévedés- a halál szele csapott meg egy hosszú pillanata erejéig, ahogy a néni, kopottas otthonkájában, kÍnai gyógypapucsában, visszeres lábaival elcsoszogott mellette, ki tudja mi céllal élve még öreges, kiszolgáltatott, betegségekkel,és bizonytalanságokkal teli utolsó éveit.

Ponie Boy tudta,ő nem fog erre a sorsra jutni.

Most szállt. Minden szépet látott.

Kerekfenekű lányok ringatták el tetovált csipejüket, telt, vagy épp csapott kebleiket, legtöbbjük kiszőkÍtett fején hatalmas napszemüvegett hordott, gőgös tartásuk éles kontrasztot képezett az előbb látott néniével.

Aztán az égre pillantott.Egyetlen felhő úszott alig észrevehetően fenn, semmitől,és senkitől nem zavartatva magát.Ponie Boy szeretett volna ráhasalni, rácsimpaszkodni, és onnan magasról belenevetni a lenti zavaros, túlhajszolt világ képébe.

Így is lett. Ponie Boy felszállt a felhőre, és kényelmesen elhelyezkedett az egyik fodrocskán. A vigyorgást még mindig nem hagyta abba, nem tudta, és nem is akarta abbahagyni. Jól érezte magát, szabadnak, gondtalannak. Nem volt ő már ember többé, nem volt egy, a sok robotoló, hangyamódra harcoló, pergamenbőrűre megöregedő ember közül.

Ő Ponie Boy volt. Aki ismét elszállt.

Újfent csak elgondolkodtam azon, hogy mi lenne a megfelelő lépés a jövőre nézve. Békésen kerékpároztam haza egyik kedvenc helyemről, a Dombról, ahol napi szinten igen izzasztó, és felfrissitő gyakorlatokat lehet véghezvinni, mikor ismerős arcot,és a hozzá tartozó, újdonság erejével ható testet pillantottam meg.

Bár nem volt olyan "Hej!De jó kedvem", de azért szomorú majom hangulat sem uralkodott személyemen.Fütyürésztem, a fülemben szóló dallamot,ami mp3 formájában szökött be hallójárataimba.Ettől függetlenül kiszúrtam az illetőt.

Egy volt középiskolás osztálytársam volt.Egy lány.Vagyis..már nő.Arca nem sokat változott, testileg viszont..háát...meglepő módon kigömbölyödött..no, nem Ízléstelenül, de sosem hittem volna, hogy majd egyszer ilyen idomokra fog szert tenni..Nem, nem voltak olyan nagyon extra idomai..inkább ledöbbentett, hogy mennyire NŐ lett, abból a vékonydongájú, csesznyett kis csajból...

Aztán rájöttem, hogy "hohohóóó!" hisz már 26 éves a leányzó, min csodálkozom?Utoljára 3 évvel ezelőtt láttam futólag, de akkor még szerényebb volt kilók terén.

Szóval velem szembe jött, komoly, nőies vonásokkal, a suhanc tinédzser-kor már nem volt felfedezhető arcán...mellette, feltehetőleg az anyja caplatott, de legalábbis egy ötvenes éveinek elején járó nő...

S mit láthatott Ő?

Egy rozoga biciklin, egy alaposan megizzadt volt osztálytársat, aki hajdan viszonzatlan érzelmeket táplált iránta, jött szembe, gurult, egy feketerigót megszégyenÍtően éles hangon fütyürészve, alakra sokat fejlődött, feszesedett,és látszólag nagy Ívben tojik a hétköznapom agresszÍv viszontagságaira...

Biccentettem, észrevettem, hogy felismert, de nem viszonozta köszönésemet. Nem hozott zavarba, elkönyveltem, hogy a kor előrehaladtával ezen volt osztálytársamnak is csak a kilói meg a ráncai sokasodtak meg, az illem, és jószándék elhintett magvai nem vertek mély gyökeret sötét, és primitÍv szivében!

Magamba gurgulázót röhögve, magasabb fokozatba kapcsolva, vidáman gurultam tova, hátamon a napfény lejtett szambát...

„..Sütött a nap, délután felé tendált az idő..Az első félidőben nem volt nagy a hajtás..Furcsa mód nem öltözőbe, hanem egy deszkakerités mögé mentünk el lazÍtani, és kipihenni magunkat…Szusszantam egyet, s lehunytam szemem…mikorra kinyitottam, csapattársaim nem voltak sehol. A pálya felől emberi nyüzsgés hallatszott, kiabálás, nevetgélés, torzsalkodás, és egyéb ilyen alkalmakkor megszokott zsivaj. Készültem a második félidőre.

Az utolsó másodpercekben lőtt tizenegyes gólom hatalmas közönségsikert aratott!!!

Szegény Manó, esélye sem volt, hogy megfogja a labdát!!! Illetve lett volna neki, de nem volt elég gyors…

Jobban körülnéztem, és rájöttem, miért olyan ismerős a terep. Az a játszótér volt az, ahol kisgyerekként sokat hintázgattam, játszadoztam , és akkor még felhőtlenül kacarásztam…

Az évek során többször is átépÍtették, mostanra viszont úgy letarolták, hogy alig ismertem rá.

Nem játszótér volt többé, hanem egy hatalmas kopár terület. A környező fák, melyek oly büszkén magasodtak egykor, mintha ágaikkal a kék égbolt hasát akarnák megcsiklandozni, semmivé lettek, a múltban léteztek immár..

 Itt folyt a csata. A foci.

Hogy mégis honnan ismertem fel a terepet? A felhők, és a nap állásából, esetleg csak egy bizsergető érzés, egy belső sugallat lehetett, mely tudtomra hozta, hol is vagyok? Ki tudja…mindenesetre, mikor felfrissülve, megújult erővel haladtam ki a kerÍtés mögül a pálya irányába, nem volt kétségem afelől, hol is vagyok.

Megláttam a pályát.És még valamit, amitől a hátamon bizsergés futott végig, és egy nagyon kemény és durva marok szorÍtotta össze szÍvem..

 Eltűnt a szurkolótábor,minden elcsendesedett. Csapattársaim, és az ellenfél csapata, tőlem, többszázméternyire állt, fenyegető testtartásban, készülve valamire.

Nem tudtam mire vélni a dolgot, de tudtam..valami készül..valami nagyon rossz…

A nap alábukott a horizontnak,  mintha csak  nem akarta volna látni, mi fog következni…

És elkezdődött…

Ingek, nadrágok, baseballsapkák, és nem utolsósorban stoplis cipők szÍnes, de nem vidám kavalkádja repült az ég felé, villámsebességgel, mintha csak ágyúval lőtték volna fel őket…

Nem is láttam, honnan jöttek, mert a „csoport” továbbra is fenyegetően állt, és nézett felém, se nem közeledett, se nem távolodott…

A cipők, és sapkák, mintha csak valami fordÍtott gravitáció hatott volna rájuk, repültek az ég felé, több száz, de inkább több ezer, mintha csak vércsék lettek volna, vagy őskori szárnyas hüllők…És ami a legérdekesebb, citrom, és narancssárga szÍnű volt mind…Vidám, és kedves szÍnek, mintha a legártatlanabb dolgai lennének a világnak…mintha csak..egy rajzfilmből szöktek volna meg..

Eltűntek a bodros felhők mögött..Az apró szellő, erősödni kezdet, pár pillanat alatt, már tombolt a szél…és ekkor, megmozdult a „tömeg” a túloldalt….!!!

Rohanni kezdtek irányomba, artikulálatlanul üvöltözve, káromkodva, hörögve, sikoltozva…

Majd váratlanul…a felhők mögül, mintegy bukórepülésben, elkezdtek a narancsszÍn, és sárga holmik zuhanni…minden irányba, mindenkire….A rohanók nagyrészét eltalálta, és elsöpörte…

Akiket eltaláltak a legkülönfélébb módon lelték halálukat…Lerobbant a fejük, hamuvá égtek, kővé merevedtek, és szilánkosra robbantak….

Voltak akik egymásnak estek, és voltak, akik saját kezeikkel kezdték el tépni önnön hajukat..megint mások homokot, és füvet tömtek a szájukba, majd megfulladtak…

Remegtem, és bizonytalanságot éreztem..Eddig elkerültek a repülő holmik..De most, több is felémtartott. Egy éppencsak hogy eltévesztette a bal karom, egy másiknak –egy narancssárga tornacipőnek – a szelét magamon éreztem, ahogy a fülem mellett sivÍtott el…

Nem volt időm tétovázni…egyetlen dolgot tehettem, egyetlen hely volt, ahová futhattam…a deszkakerÍtés mögé…alig pár méterre volt csak, de ezt a pár métert nagyon lassan, és cseppfolyósan sikerült megtennem..közben a tárgyak épphogy csak kikerültek…

Fedezékbe értem…Mindenki meghalt ekkorra már rajtam kÍvül, de a narancs-citrom holmik, tovább cikáztak a levegőben..valamit-vagy valakit-kerestek….Nem volt kétségem afelől: Kit.

Feltekintettem az égre…narancsszÍn égboltot láttam!!! Féltem, de ugyanakkor tetszett is a látvány, mert GYÖNYÖRŰ volt, mert lenyűgözött, mert egy másik dimenzióba repÍtett…

Egyedül voltam, ahogy a többszázezer cipő,és sál, és trikó zuhant felém…annyi volt belőlük, hogy nem tudtam hova ugorni…tudtam fájni fog egy pillanatig…aztán minden más lesz….és zuhantak rám…és már nagyonközel voltak….”

Felébredek. Az ágyamban fekszek. Kint egy teherautó dübörög el épp…Elgondolkodom. Repülő tárgyak. Hol bombák, hol meteorok, hol repülőgépek, hol tornacipők kezdenek el rámzuhanni álmomban. Mindig látom, ahogy másokat elpusztitanak, talán csak azért, hogy tudassák velem, mennyire veszélyesek, és hogy a következő pillanatban, már én leszek az áldozatuk…

Sokszor hatalmas méretű tárgyak akarnak maguk alá gyűrni…iszonyatos gyorsasággal, és félelmetes magasságból néznek farkasszemet velem…vajon mi lesz, ha egyszer maguk alá gyűrnek? Mit jelentenek az ilyen jellegű álmok?

Egyszer biztos kiderül!

Addig is: R9K

HItvány, KOrcs KUtya élet, röviden HIKOKU élet.Általában azok rendelkeznek vele, akik nem látnak boldogulást, értelmet, vagy lényeget életükben. Akiket nem várják haza, akiket nem vesznek emberszámba, akik körül lehet bármennyi ember bármennyi vidámság, mindig magányosak, és szomorúak.

HIKOKU élet.

Sokan mondják, csa a kiváltságosok érdeme..De ugyan ki szeretne kiváltságos lenni, ha annak ára a magány, a depresszió, a szenvedés, a kilátástalanság,és a könnyek torokfojtogatása ellen való küzdelem percől percre, napról napra.

A különlegesség, ha valaki unikuma fajának, környezetének, nem kellene, hogy efféle lélekbeli deformációkkal járjon, mint amivel jár.

Ha valaki, nem egy a sok kavics közül a tengerparton, akkor már számkivetett, és különc? Bolond e az, aki merőben új eszméket kiált a társadalomban? Kirekeszthető e, meglehet e bélyegezni?

Bizony meglehet. És meg is bélyegzik. Aki különc, azt meg kell bélyegezni!

Hol van már az igazságos, társadalmi egység, a szabadelvűség eszméje?

Csak elméletben létezett, mert vannak dolgok, amik a realitás sÍkján már nem mozoghatnak, mint ahogy elméletileg a világ összes hangyája is összefoghatna, és felfalhatná álmában a "Hangyairtópor-gyártó cég felelős igazgatóját"..de ez is csak elmélet, mely megvalósitásának útjába rengeteg kő lett lészen görgetve.

HIKOKU életet élők!!!Hozzátok kiáltok!

Mi lesz Így veletek, mi lesz Így velünk?

Hisz nem tagadhatom..én is csak egy vagyok közületek..kik HIKOKU életet élnek...

R9k

Eljött hát ez a nap is. Valami azt súgta, nem fog elérkezni, de tévedtem.

25.

Sokan azt mondják: a legszebb kor, meg még előttem van az élet, meg hogy most vagyok erőm teljében, és egyéb badarságok..

BULLSHIT!

Badarság, duma az egész. 25, az egy negyed évszázad, az már nem tinédzser, az már nem fiatalság. Szembesülnöm kellett azzal, hogy én nem egy átlag 25 éves gondolkodással rendelkezem..Egyrészt jóval fejlettebb, pergőbb,és érettebb a gondolkodásom, másfelől viszont – és talán épp az előbbiek következményeként – nem foglalkoztatnak olyan gondolatok, hogy felelősségteljes gondolkodás, családalapitás, megállapodás, nyugdÍjkoron való elmélkedés, hosszútávú becsületes munka megszerzése.

Hazafelé az úton, gondolkodtam, igen komoly dolgokon. Többek között az járt a fejemben, hogy nem akarok 50 évnél többet élni, és nem is fogok!!!

Nem akarok kiszolgáltatott vénember sem lenni, prosztatabántalmakkal, puha csontokkal, egyre szenilisedő aggyal, esetleges impotenciával…

Miért? Mi értelme annak?

Elmúltam 18, elmúltam 20, és immáron 25 is…bölcsebb,és tapasztaltabb vagyok, mint 6 évvel ezelőtt..testileg még mindig felveszem a versenyt a tizenévesekkel, bár egyre inkább nehezemre esik karban tartani, ezt a valaha oly feszes, rugalmas és szÍvós testet…

Nem félek a haláltól. Nem gondolkodom a múlton. Nem gondolkodom rajta, de kÍsért minden nap, minden pillanatban..eszembe jutnak a régmúlt dolgok, mint egy videófelvételen, peregnek végig agyam vetÍtőgépjén…Emlékeztetnek, nem hagynak felejteni…

Nem félek a haláltól.

Akkor sem, mikor immáron zsinórban negyedik éjjel álmodom ugyanazt…Bombák hullanak le a földre, szemlélem a kilóméterekkel odábbi becsapódást, majd a fejem fölött kezdenek el sivitani a lövegek…mint egy koszorúban repül,zuhan felém többtucat szódáspatron – vajon a mai gyerekek hány százaléka tudja, hogy is néz ki az? – alakú bomba..és nincs hová futni..rámzúdulnak..majd a pillanat tört része alatt atomjaimra hullok..és izzadttan-csapzottan eszmélek föl, egy még dermesztőbb valóságra.

25.

Nem volt mit tenni. Futhatok akármerre, bújhatok akárhova, az évek elől nincs menekvés.

Nem félek a haláltól.

Az élet nem tartogat már túl sok élményt. Lehet rosszul csináltam. Negyed évszázad alatt, kifacsartam az „életet”..már nem érdekelnek dolgok..már nincs új számomra, már kevés dolog iránt vágyakozok…

’A halál szele, mikor meglegyintett, beköszöntött a 25-dik, szellemikor ez…’