Telnek az évek.
Megállíthatatlan.
Hova lett már a vidám, zsivalyos gyermekkor, minden bajával, ellenszenvével? Hova lettek a reménnyel teli mindennapok,amikor még tényleg hihettem abban, hogy húszévesen cégvezető leszek titkárnővel, és Ferrarival..
Sokat mondták már akkor is, hogy gyereknek lenni jobb, és a felnőtt kor teli lesz nehézségekkel..de nem hittem el..Szerintem hiába mondanak a felnőttek ilyeneket a gyerekeknek, azok csak azt látják, hogy a felnőtt: autót vezethet, ihat sört, van saját keresete, vehet magának amit akar, és megnézhet bármilyen korhatáros filmet.
A gyerekszem nem látja a nyűglődést, a szenvedést, a szerelmi csalódásokat, a gürcölést a holnapért, a stresszt, hogy minden számla belegyen fizetve,nem érzékeli, hogy mennyire fájó és ijesztő tud lenni az öregedés...Mintahogy nem érzékeli azt sem, hogy milyen gyorsan haladunk életünk delelőjéhez...
Pár héttel ezelőtt egy szintén napvesztegető öregedő volt-iskolástársammal ültünk a főtér egyik padján..szépen sütött a nap, meleg is volt, néztük a madarakat, az embereket akik siettek, vagy csak bóklásztak, fiatalokat, idősebbeket, de leginkább a csinos csajszikat a hatalmas napszemüvegjeikben, mélyen kivágott blúzukban..
Arra lettem figyelmes, hogy mögöttem nem sokkal egy kislány, olyan 3-4 éves körüli, leejtett a foöldre egy kekszet, vagy valami süteményt, és felakarta venni természetesen. Rahedli anyja elkezdett kiabálni vele, hogy hagyja, ha már ilyen ügyetlen volt, de ne vegye fel, mert már koszos..A csepp lányka persze elkezdett sírni, hangosan, szívszaggatóan, és keservesen...Anyja nem tudott vele mihez kezdeni, így azt tette, amit az olyan szülők tesznek gyermekeikkel,akiknek nem szabadna szülőkké válniuk, mert sem eszük, sem toleranciájuk nincs a gyerekneveléshez: megpofozta, és tovább szidalmazta.
Aztán odaráncigálta hozzánk a kislányt, és azt mondta, ránk mutatva: "Látod a bácsikat?Ha nem hagyod abba a bőgést, nekik adlak!!! Ne haragudjanak - fröcsögte- nem kell maguknak egy kislány?"
Ez a nőszemély a lélegzetv
ételt sem érdemelte meg, nemhogy az anyaságot!
"Mit jesztgeti már azt a szegény gyereket? -kérdeztem vissza - Inkább vegyen neki egy másik kekszet, mit hagyja már sírni?"
Teljesen felvoltam háborodva, de a nő annyira primitív volt, hogy még azt sem értette meg, hogy nem tartom viccesnek, hogy ijesztgeti, terrorizálja a kislányt. Elvonszolta az egyre hangosabban bömbölő-üvöltöző - s immár megrémített- csöppséget tőlünk, de még hallottam rikácsolását: "Itt hagylak a bácsiknak ne félj! Ha kell nekik egyáltalán egy ilyen rossz kislány.."
Haverom csak nevetett , hogy lám! idáig jutottunk, hogy velünk ijesztgetik a gyerekeket, én azonban komolyan elgondolkodtam azon, hogy ez a gyerek mit érezhet..félelmet minden bizonnyal, mert azt hiszi, hogy az anyukája valóban odaakarta adni valakinek. Talán a véglény anya, egysíkú gondolkodásával fel sem fogta, hogy talán több éves lelki traumát okozott a lányának, s azt hiszem, azzal sem volt tisztában, hogy felnőtt korában sok problémája adódhat még ebből..Mert mint tudjuk, minden "defektünk" "lelki nyomorunk" "félelmünk", gyermekkorunkban átélt élményeinkben gyökeredzik..hisz akkoriban olyan a személyiségünk, mint a szivacs..mint ahogy gondozzák a terményt, ápolják, öntözgetik, olyan lesz majd a végeredmény is..
A kislánynak nem jósolok boldog, kiegyensúlyozott jövőt..Egy ilyen idegbeteg , buta anya mellett nem sok esélye lesz egészséges, értelmes, és nem frusztrált felnőtté válnia. Azért reménykedjünk.
Hiszen még mindig a Remény hal meg utoljára, nemigaz? :)
