„..Sütött a nap, délután felé tendált az idő..Az első félidőben nem volt nagy a hajtás..Furcsa mód nem öltözőbe, hanem egy deszkakerités mögé mentünk el lazÍtani, és kipihenni magunkat…Szusszantam egyet, s lehunytam szemem…mikorra kinyitottam, csapattársaim nem voltak sehol. A pálya felől emberi nyüzsgés hallatszott, kiabálás, nevetgélés, torzsalkodás, és egyéb ilyen alkalmakkor megszokott zsivaj. Készültem a második félidőre.
Az utolsó másodpercekben lőtt tizenegyes gólom hatalmas közönségsikert aratott!!!
Szegény Manó, esélye sem volt, hogy megfogja a labdát!!! Illetve lett volna neki, de nem volt elég gyors…
Jobban körülnéztem, és rájöttem, miért olyan ismerős a terep. Az a játszótér volt az, ahol kisgyerekként sokat hintázgattam, játszadoztam , és akkor még felhőtlenül kacarásztam…
Az évek során többször is átépÍtették, mostanra viszont úgy letarolták, hogy alig ismertem rá.
Nem játszótér volt többé, hanem egy hatalmas kopár terület. A környező fák, melyek oly büszkén magasodtak egykor, mintha ágaikkal a kék égbolt hasát akarnák megcsiklandozni, semmivé lettek, a múltban léteztek immár..
Itt folyt a csata. A foci.
Hogy mégis honnan ismertem fel a terepet? A felhők, és a nap állásából, esetleg csak egy bizsergető érzés, egy belső sugallat lehetett, mely tudtomra hozta, hol is vagyok? Ki tudja…mindenesetre, mikor felfrissülve, megújult erővel haladtam ki a kerÍtés mögül a pálya irányába, nem volt kétségem afelől, hol is vagyok.
Megláttam a pályát.És még valamit, amitől a hátamon bizsergés futott végig, és egy nagyon kemény és durva marok szorÍtotta össze szÍvem..
Eltűnt a szurkolótábor,minden elcsendesedett. Csapattársaim, és az ellenfél csapata, tőlem, többszázméternyire állt, fenyegető testtartásban, készülve valamire.
Nem tudtam mire vélni a dolgot, de tudtam..valami készül..valami nagyon rossz…
A nap alábukott a horizontnak, mintha csak nem akarta volna látni, mi fog következni…
És elkezdődött…
Ingek, nadrágok, baseballsapkák, és nem utolsósorban stoplis cipők szÍnes, de nem vidám kavalkádja repült az ég felé, villámsebességgel, mintha csak ágyúval lőtték volna fel őket…
Nem is láttam, honnan jöttek, mert a „csoport” továbbra is fenyegetően állt, és nézett felém, se nem közeledett, se nem távolodott…
A cipők, és sapkák, mintha csak valami fordÍtott gravitáció hatott volna rájuk, repültek az ég felé, több száz, de inkább több ezer, mintha csak vércsék lettek volna, vagy őskori szárnyas hüllők…És ami a legérdekesebb, citrom, és narancssárga szÍnű volt mind…Vidám, és kedves szÍnek, mintha a legártatlanabb dolgai lennének a világnak…mintha csak..egy rajzfilmből szöktek volna meg..
Eltűntek a bodros felhők mögött..Az apró szellő, erősödni kezdet, pár pillanat alatt, már tombolt a szél…és ekkor, megmozdult a „tömeg” a túloldalt….!!!
Rohanni kezdtek irányomba, artikulálatlanul üvöltözve, káromkodva, hörögve, sikoltozva…
Majd váratlanul…a felhők mögül, mintegy bukórepülésben, elkezdtek a narancsszÍn, és sárga holmik zuhanni…minden irányba, mindenkire….A rohanók nagyrészét eltalálta, és elsöpörte…
Akiket eltaláltak a legkülönfélébb módon lelték halálukat…Lerobbant a fejük, hamuvá égtek, kővé merevedtek, és szilánkosra robbantak….
Voltak akik egymásnak estek, és voltak, akik saját kezeikkel kezdték el tépni önnön hajukat..megint mások homokot, és füvet tömtek a szájukba, majd megfulladtak…
Remegtem, és bizonytalanságot éreztem..Eddig elkerültek a repülő holmik..De most, több is felémtartott. Egy éppencsak hogy eltévesztette a bal karom, egy másiknak –egy narancssárga tornacipőnek – a szelét magamon éreztem, ahogy a fülem mellett sivÍtott el…
Nem volt időm tétovázni…egyetlen dolgot tehettem, egyetlen hely volt, ahová futhattam…a deszkakerÍtés mögé…alig pár méterre volt csak, de ezt a pár métert nagyon lassan, és cseppfolyósan sikerült megtennem..közben a tárgyak épphogy csak kikerültek…
Fedezékbe értem…Mindenki meghalt ekkorra már rajtam kÍvül, de a narancs-citrom holmik, tovább cikáztak a levegőben..valamit-vagy valakit-kerestek….Nem volt kétségem afelől: Kit.
Feltekintettem az égre…narancsszÍn égboltot láttam!!! Féltem, de ugyanakkor tetszett is a látvány, mert GYÖNYÖRŰ volt, mert lenyűgözött, mert egy másik dimenzióba repÍtett…
Egyedül voltam, ahogy a többszázezer cipő,és sál, és trikó zuhant felém…annyi volt belőlük, hogy nem tudtam hova ugorni…tudtam fájni fog egy pillanatig…aztán minden más lesz….és zuhantak rám…és már nagyonközel voltak….”
Felébredek. Az ágyamban fekszek. Kint egy teherautó dübörög el épp…Elgondolkodom. Repülő tárgyak. Hol bombák, hol meteorok, hol repülőgépek, hol tornacipők kezdenek el rámzuhanni álmomban. Mindig látom, ahogy másokat elpusztitanak, talán csak azért, hogy tudassák velem, mennyire veszélyesek, és hogy a következő pillanatban, már én leszek az áldozatuk…
Sokszor hatalmas méretű tárgyak akarnak maguk alá gyűrni…iszonyatos gyorsasággal, és félelmetes magasságból néznek farkasszemet velem…vajon mi lesz, ha egyszer maguk alá gyűrnek? Mit jelentenek az ilyen jellegű álmok?
Egyszer biztos kiderül!
Addig is: R9K
