’I was the black sheep of the family’ - ahogy a dal mondja.
Ahogy a lépcsőfokokat gyűrtem a talpaim alá, az jutott eszembe: „Ha ez most egy film lenne, ebben a pillanatban kellene megjelennie a Jótündérnek, a Megváltónak, Akárkinek”
Persze hogy nem filmben voltam, hanem továbbra is a rideg valóságban..Vesztettem.
Megint vesztettem.
egész életem egy nagy Vesztés volt, úgy éreztem. s nem is tévedtem. Minden, mi a múltamat jelentette, odalett, senki és semmi nem maradt számomra.
Az Élet cserbenhagyott. Azokra kellett gondoljak, akik már meghaltak…Mily szép, mily kellemes a létük most..Velük akartam lenni és úgy hittem, nem lesz erő, mi megakadályozhat ebben.
ELRONTOTT ÉLET. Elcseszett valójában. Ellenségek mindenütt, mind a vérem akarják, de nem adom oly könnyen.
Hittem, hogy kiválasztott vagyok, hogy próbára vagyok téve, hogy „oka” van a szenvedéseimnek.
Baktattam felfele, a sál kissé szorult a nyakamon, torkomban éreztem a nemrég kiokádottt krémlikőr, sör, bor, s egyéb alkoholszármazékok fertelmes elegyének kesernyés, s visszataszító ízét. Tudtam, hogy nagyon elrontottam, hogy valami nagyon nem stimmel.
Valaki felkapcsolta a lámpát. Jólesett eleddig a sötét, mely a lelkem bugyraihoz hasonló feketeségbe burkolózott, s ez a maró fényözön, mint japán harci kard hasított szemem tengerének vadul fetrengő habtengerébe..
Hányinger, düh, de leginkább a kétségbeesés, és elesettség érzése kerülgetett.
„Talán csak az egyik szomszéd..” - reménykedtem, bár valahol mélyen sejtettem, sőt..: Tudtam. hogy másról van szó.
Ő volt az.
A zsákos ember.
Amint megláttam, nem volt kétségem többé, miért is jött… ENGEM akart…a Lelkemet..ami még maradt belőle..
Lassan közeledett, kimért léptei megfagyasztották bennem a vért, végtagjaim megkocsonyásodtak, s éreztem, : ITT A VÉG!
Ahogy azt már oly sokan megírták, életem filmje komótosan lepergett előttem..láttam magam csecsemőként a járókában, kissrácként a pingpongasztal mellett kacagva, kamaszként szomorkodva, ifjúként szerelmen bánkódni..
Már csak pár ujjnyira volt fertelmes képe tőlem..reszelős zihálását nyakamon, karcos hörgését hallójáratomban éreztem…Éreztem, most le fog csapni…
Ám nem ez történt..elsuhant mellettem, csontos ujjaival pedig megveregette jobb vállamat…nem szólt egy szót sem, mégis..mintha azt mondta volna..: „Most megmenekültél..de legközelebb,-és ezt garantálom! – nem fogod megúszni ennyivel”
Szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem átszakítja a bordáimat, és előtör a mellkasomból.
Ám nem ez történt..összeestem a lépcső alján s nem is keltem fel, míg a hajnal harsány hangjai meg nem érintették, meggyötört, de még továbbra is élő testrészeimet, s keltettek életre…
