Megmondom a frankót, hogy most nem kifejezett céllal ’ragadtam billentyűt’ (ahogy azt manapság sok nagyokos, illetve kevésbé nagyokos szokta volt mondani) hanem mindössze szenvedéseim, nyűglődésem, pepecselésem akartam kiereszteni magamból, mielőtt komplett őrülethullám cikázna végig , végsőkig meggyötört elmémen…
Hónapok óta nem írtam semmi maradandót, vagy bármi olyasfélét, amit érdemes lenne az utókor számára félretenni, de most jólesik szöszmötölni a klaviatúrán, csak úgy, erre is-arra is.
Nem akarok túlzásokba esni, isten ments, hogy az öntömjénezés vádjának leghalványabb árnyéka vetüljön személyemre, mindazonáltal felelősségem legteljesebb tudatában állíthatom, hogy egy magamfajta fel nem fedezett zseni, nem ezt a brutálisan hétköznapi, félelmetesen trágár, s ledegradált sorsot érdemli, melyet mindennapjaimban élek mostanság.
Az agyam úgy tompul, mint egy szorgos nebuló kezében a 9B-s grafitceruza hegye, köszönhetően az elemecsiszolódást túlzottan nem előidéző munkafolyamatnak-már amennyiben annak nevezhetjük amit csinálok- amit az unalomig ismételek mindennapjaimban , hosszú..hosszú hónapok óta.
A sírás fojtogatja torkom, ha csak erre kell gondolnom, márpedig, istenúccse „kell” gondolnom rá, hiszen nem mehetek el mellette szó nélkül, elvégre is ez az ÉLETem ezekben az időkben, bár kár lenne tagadni: TRAGÉDIA ez, s a tragédia legmélyebb bugyraiba taszajtva érzem magam.
Miről is van szó?
Kényszeredve belepottyantottak egy olyan fertelmes munkakörbe, ami már röpke 1 hét alatt sem jelentett kihívást, mézesmázosszirupos fényes jövőt meg pláne nem csillantott meg számomra, így úgymond „bebetonozódtam” egy státuszba, amit már összenergiáim 4%-a is teljességgel, s a legnagyobb pontossággal eltud látni.
De kérdem én, akkor a maradék 96%-kal mégis mi a fészked fenét kezdjek? Maradjon bennem, s mint egy erőszakos vírus pusztítsa bensőm, rágja, tépázza az idegrendszerem, hogy már a végén teljes egészében identitását vesztett torz antiszociális galacsinná gyúrjon?
Jogom lenne nekem is a normális, kielégítő, legalábbis „elégedettséget” kiváltó életmódhoz és ez a beskatulyázottság, ez a földbedöngöltség igen nehezen elviselhető a folyton újat , s érdemlegeset kereső tipusomnak.
Ez az a fajta rágógumi, amit már nem lehet tovább nyújtani szakadás nélkül, az a fajta vizespohár, amibe már nem lehet több cseppet belesuvvasztani, anélkül ,hogy kifolyna.
Mégis kinek jó az, ha egy kataklizma következik be, ha egy gigantikus agyrobbanás következtében olyan dolgok történnek, amelyeknek következményei a legvéresebb középkort idézik meg, s melynek utózengései a következő generációk szellemi épségére is igen meghatározó bélyeget nyomnák?
Kinek kell ez? Figyel ezekre a „jelekre” egyáltalán valaki?
Ha olyan rettenetesen sok ,rettenetesen okos ember van, akik mindig megtudják mondani a többi, rettenetesen ostoba, s rettenetesen megvezethető embernek, hogy mit, hogyan, merre, s mikor kell megcselekedni, akkor igazán figyelhetnének az olyan baljós előjelekre is, amilyeneket például egy ilyen „döglődés” közben gépelnek be, meggyötört lelkületű, pattanásig feszült idegrendszerű, szebb sorsra érdemes fiatalemberek!
Amennyiben az intő jeleket továbbra sem veszik figyelembe, borulni fog a bili, s a fekália, s egyéb bűzös tartalom nagyot fog toccsanni az Ostobaság Gőgös Fejtetején.
