„..Először csak egy apró pont,
Fölé tornyosul a horizont,
Kietlen tájon, kopár földeken,
Aranyló Nap alatt jön felénk csöndesen.
Lépteiben minden múltja,
Ahogy tapodja, tüskeként szúrja,
Szelíd tekintetével kérdőn néz reánk,
Magánynak Bús Harcosa, megérkeztél hozzánk!..”
A sötétségre és csendre ébredtem. 3 óra múlt kevéssel, az amúgy mindig oly zajos nagyvárost síri némaság ölelte körül. A mellkasomban szívem gyaloggalopptánca lassan alábbhagyott. Nem, nem álmodtam rosszat, épp ellenkezőleg: Szépet álmodtam, azt álmodtam, BOLDOG VAGYOK.
Felkeltem ágyamról, és az ablakhoz léptem. Kint, a komor lámpák fényében, a lassan hajnalba hajló éjszakában semmi és senki nem mozdult
- Talán meghaltam, s ez a Másvilág - elmélkedtem.
Nem volt kedvem visszafeküdni. A fűtőtest mellettem, nagyot kattant, pengeként hasítva a nyugalmas atmoszféra átmeneti dermedtségébe.
- Oh, édes Boldogság. Oh, keresett elégedettség, vajon hol rejtőztök előlem?
Senki sem volt körülöttem, ki válaszolt volna. Az ágyamra pillantottam.
A párnák süppedése egyértelműen mutatta a fejem nyomát, a lepedő gyűrötten, ráncosan fehérlett, a takaróm pedig – furcsamód – partravetett hableányra emlékeztetett, ahogy kicsit megcsavarodva, félig lelógott fekhelyemről.
Hiányzott ’valami’. Pontosabban: Valaki.
Akihez odabújhattam, akit megsimíthattam volna arcát. Akihez az ilyen szívfájdítóan magányos, kietlen, halott percekben odaszoríthatom testem, hogy érezzem melegét, szívverését, létezését.
Igen, fájt. Kínzott, hogy egyedül vagyok.
És akkor, abban az egyedi, magasztos másodpercben megtaláltam a választ.
Az élet legnagyobb Értelme, a Boldogság ugródeszkája: mikor fekete, s hideg hajnalokon van kihez visszabújni, megcsókolni homlokát, megsimítani vállát, megölelni, és szuszogásának dallamára csendes és elégedett álomba burkolózni.
Minden más, mit teszünk gyarlóság emellett az Érzés mellett, hiábavaló pótcselekvés, amely csak arra jó, hogy látszatmegnyugvást kölcsönözzön nekünk.
Viszont felkelni annak tudatában, hogy lesz kihez visszabújni, ez az Eredeti és Örök.
…
